Jézus életének térképéhez kapcsolódik egy szöveggyűjtemény.

 A felépítése:

- 32 helyszín.

- Minden helyszínhez, ének, bibliai szakaszok, mondókák és mesék kapcsolódnak.

Alkalmas, egyéni és csoportos munkára.

 Lapozzunk bele:

1         MÁRIA HÁZA NÁZÁRETBEN: Lk,1.26-38

ÉNEK:

szöveg: http://ovoda.aporisk.hu/index.php?modul=archivum&kod=715&kezd=60

Mária, Mária szép virágszál: https://www.youtube.com/watch?v=XwpCvxu-UHU

 https://noezenekar.hu/wp-content/uploads/X16_maria_maria_szep_viragszal.pdf

Ó fényességes szép hajnal: http://alleluja3.atw.hu/

TÖRTÉNET:

„A hatodik hónapban az Isten elküldte Gábor angyalt Galilea Názáret nevű városába egy szűzhöz, aki egy Dávid házából való férfinak, Józsefnek volt a jegyese, és Máriának hívták. Az angyal belépett hozzá és megszólította: „Üdvözlégy, kegyelemmel teljes! Veled van az Úr! Áldottabb vagy minden asszonynál.”

E szavak hallatára Mária zavarba jött, és gondolkozni kezdett rajta, miféle köszöntés ez.

Az angyal ezt mondta neki: „Ne félj, Mária! Kegyelmet találtál Istennél. Gyermeket fogansz, fiút szülsz, és Jézusnak fogod elnevezni. Nagy lesz ő és a Magasságbeli Fiának fogják hívni. Az Úr Isten neki adja atyjának, Dávidnak trónját, és uralkodni fog Jákob házán örökké, s országának nem lesz vége.”

Mária megkérdezte az angyalt: „Hogyan válik ez valóra, amikor férfit nem ismerek?”

Az angyal ezt válaszolta és mondta neki: „A Szentlélek száll rád, s a Magasságbeli ereje borít be árnyékával. Ezért a születendő Szentet is az Isten Fiának fogják hívni. Íme, rokonod, Erzsébet is fogant öregségében, s már a hatodik hónapban van, noha meddőnek mondták, mert Istennél semmi sem lehetetlen.”

Mária így válaszolt: „Íme, az Úr szolgálója vagyok, legyen nekem a te igéd szerint.” Erre az angyal eltávozott.”

Lk.1,26-38

KÉRDÉSEK A TÖRTÉNET UTÁN:

MONDÓKÁK:

MESÉK:

1.1         NYULACSKA HARANGOCSKÁJA

Mesét mondok nektek a nyulacskáról meg a harangocskáról.

Volt egyszer egy nyulacska s annak egy szépen szóló harangocskája. Megy, mendegél ez a nyulacska az erdőben; addig ment, mendegélt, hogy erősen elfáradt, s lefeküdt egy bokor alá. Amint lefekszik, gondolja magában:

"Jaj, istenkém, még el találok aludni, s valaki majd ellopja az én szépen szóló harangocskámat!"

Leveszi a harangocskát a nyakáról, fölakasztja a bokornak egy belső ágára, aztán szépen visszafekszik a bokor tövébe, s elalszik. Alszik, alszik a nyulacska, s hát, amikor fölébred, nézi, nézi a bokrot: volt bokor, nincs bokor. A kicsi bokorból olyan magas fa lett, amíg aludt, hogy alig látott a tetejébe. De jó, hogy oda fellátott, mert éppen ott lógott a fának a legfelső ágán - a szépen szóló harangocska.

Felszól a nyulacska:

- Hallod-e, te szépen szóló harangocska, gyere le!

- Nem megyek én! Minek tettél a bokor ágára?

Megharagszik a nyulacska, mondja a fának:

- Fa! Add ide az én szépen szóló harangocskámat!

- Nem adom biz én!

- Nem adod-e? Megállj csak, mindjárt visszaadod!

Szaladott a baltához, s kérte:

- Balta, vágd ki a fát; fa nem akarja visszaadni szépen szóló harangocskámat.

- Nem vágom biz én! Van nekem egyéb, amit vágjak!

- Nem vágod-e? Megállj csak, mindjárt kivágod!

Szaladott a köszörűkőhöz, s kérte:

- Köszörűkő, köszörüld meg a baltát; balta nem vágja le a fát, s fa nem adja vissza az én szépen szóló harangocskámat.

- Nem köszörülöm biz én!

- Nem-e? Mindjárt köszörülöd te!

Szaladott a vízhez.

- Víz, hajtsad a köszörűkövet, köszörűkő nem akarja megköszörülni a baltát; balta nem akarja kivágnia a fát; fa nem akarja visszaadni az én szépen szóló harangocskámat.

Mondotta a víz:

- Bizony nem hajtom én a köszörűkövet, van nekem, amit hajtsak, elég!

Továbbfutott a szegény nyulacska, szólítja a bikát:

- Bika, idd meg a vizet; víz nem akarja hajtani a köszörűkövet; köszörűkő nem akarja megélezni a baltát; balta nem akarja levágni a fát; fa nem akarja visszaadni szépen szóló harangocskámat.

Mondotta a bika:

- Nem iszom biz én! Ittam én már vizet eleget!

Hej, megharagudott a szegény nyulacska, szaladott a vadászhoz.

- Vadász, lődd meg a bikát, nem issza meg a vizet; víz nem hajtja a köszörűkövet; köszörűkő nem élezi meg a baltát; balta nem vágja le a fát; fa nem adja vissza szépen szóló harangocskámat.

Mondotta a vadász:

- Mit gondolsz, nyulacska, csak nem lövök bikát!

Továbbfutott a nyulacska nagy búsan, s találkozott az egérrel.

- Egér, csípd meg a vadász lába szárát, vadász nem lövi meg a bikát, bika, nem issza meg a vizet; víz nem hajtja meg a köszörűkövet; köszörűkő nem élezi meg a baltát; balta nem vágja le a fát; fa nem adja vissza szépen szóló harangocskámat.

- Nem csípem biz én!

- No megállj! - mondotta a nyulacska. - Mindjárt elpanaszollak a macskának!

Szaladott a macskához, s kérte szépen könyörögve:

- Macskám, macskám, édes macskám, fogd el az egeret! Lásd, egér nem csípi meg a vadász lába szárát, vadász nem lövi meg a bikát, bika, nem issza meg a vizet; víz nem hajtja meg a köszörűkövet; köszörűkő nem élezi meg a baltát; balta nem vágja le a fát; fa nem adja vissza szépen szóló harangocskámat.

Mondotta a macska:

- Elfogom én jó szívvel, csak hozzál nekem tejet!

Továbbszalad a szegény nyulacska, találkozik a tehénnel.

- Tehén, adj nekem tejet! Tejet adok macskának; macska elfogja az egeret; egér megcsípi a vadász lába szárát, vadász meglövi a bikát, bika, megissza a vizet; víz hajtja a köszörűkövet; köszörűkő megélezi a baltát; balta levágja a fát; fa visszaadja nekem szépen szóló harangocskámat.

Mondotta a tehén:

- Adok én jó szívvel, csak előbb hozz füvet!

Szaladott a nyulacska a kaszáshoz.

- Kaszás, adj nekem füvet! Füvet adom tehénnek; tehén nekem tejet ad, tejed adom macskának; macska elfogja az egeret; egér megcsípi a vadász lába szárát, vadász meglövi a bikát, bika, megissza a vizet; víz hajtja a köszörűkövet; köszörűkő megélezi a baltát; balta levágja a fát; fa visszaadja nékem szépen szóló harangocskámat.

Megsajnálta a kaszás a szegény nyulacskát, vágott neki füvecskét, s vitte nagy örömmel a tehénnek. Tehén megette a füvecskét, s adott mindjárt tejecskét a nyulacskának.

Tejecskét vitte macskának, macska megitta, s uccu neki, mindjárt megfogta az egeret. Egér megcsípte a vadász lába szárát; vadász meglőtte a bikát; bika megitta a vizet; víz hajtotta a köszörűkövet; köszörűkő élesre fente a baltát, balta levágta a fát; fa mindjárt visszaadta a nyulacskának a szépen szóló harangocskát.

De bezzeg mindjárt felkötötte a nyakára: giling-galang - szólt a harangocska. Többet soha le sem oldotta a nyulacska. Aki nem hiszi, járjon utána!

Benedek Elek népmese

1.2         SZŰZ MÁRIA KERESZTLÁNYA (6 éven felülieknek)

Egyszer volt, hol nem volt, hetedhét országon is túl, még az üveghegyeken is túl, volt egy szegény ember. Ennek a szegény embernek annyi gyermeke volt, mint a rosta lika, még eggyel több. A legkisebb gyermekének, aki leányka volt, nem is talált már keresztanyát az egész faluban. Elindult nagy búsan a szegény ember, hátha talál a szomszéd faluban egy jólelkű asszonyt, aki keresztvíz alá tartsa a leányát. Ahogy kiment a falu kapuján, szembe jött vele egy asszony. Köszönti a szegény ember illendőképpen, az asszony fogadja, s meg is kérdezi:

- Mért vagy olyan szomorú, te szegény ember?

- Hogyne volnék szomorú, te jó asszony, mikor egy szép kicsi leánykával áldott meg az Isten, de nem találok a faluban senkit, aki keresztvíz alá tartsa.

- Ne búsulj, szegény ember, én Szűz Mária vagyok, gyere, vezess a házadhoz, keresztvíz alá tartom a leányodat.

Visszamennek a szegény ember házához, Szűz Mária keresztvíz alá tartja a leánykát, aztán elbúcsúzott a szegény embertől, s ragyogó fényesség közt eltűnt a házból. Telt-múlt az idő, a kisleány már tizenkét esztendős volt, s Szűz Mária ellátogatott a szegény ember házához. Azt mondta:

- Neked úgyis sok gyereked van, magammal viszem a keresztleányomat, gondját viselem, s ha jól viseli magát, bizony nem bánja meg.

Elviszi Szűz Mária a keresztlányát, s ahogy megérkeznek a házába, mondja neki:

- Édes lányom, itt van tizenkét szobának a kulcsa. Egyéb dolgod nem lesz, mindennap seperd ki szépen ezt a tizenkét szobát, de a tizenharmadikba be ne lépj, mert abban az Isten lakozik. Elmegy hazulról Szűz Mária, otthon marad a leányka, szép sorjában kisepri a tizenkét szobát, de nem tudta megállani, hogy a tizenharmadikba be ne tekintsen a kulcs lyukán. Ím, halljátok, amint odanézett, rettentő nagy világosság csapta meg az arcát, s látta, hogy ott ül az Isten lobogó lángok között. Csak akkor ijedt meg, hogy a keresztanyja parancsolatja ellen cselekedett, nem találta a helyét, szaladott keresztül a szobákon, égett az arca, mintha lánggal égették volna. Szalad egy tükör elé, nézi az arcát, hát meg van aranyozva. Nézi a haját, az is meg van aranyozva. Nézi a kezét, s ím, az is meg van aranyozva. Még csak most ijedett meg igazán. Ha hazajön a keresztanyja, mindjárt észreveszi az arcán, haján, kezén, hogy vétkezett. Hirtelen bekötötte a fejét kendőbe, sűrű fátyolt borított az arcára, bekötötte a kezét is, mintha késsel elvágta volna. Hazajön Mária, s az volt az első kérdése, ahogy a keresztlányára tekintett:

- Hát a te ujjadat mi lelte?

Mondja a leány hebegve:

- Elvágtam, édes keresztanyám.

- Mutasd csak, hadd látom!

Egy kicsit húzódott a leányka, de mit volt mit tenni, le kellett, hogy oldja a ruhát a kezéről. Nézi Mária a keresztlánya kezét, s nagy szomorúság borult az arcára mindjárt.

- Látod, látod - mondotta szelíden Mária -, ugye megmondottam, hogy ne lépj be a tizenharmadik szobába. Mondd meg igaz lelkedre, voltál-e bent vagy sem?

A leányka nem felelt semmit.

- Másodszor is kérdem: voltál-e bent vagy nem?

A leányka nem felelt semmit.

- Még egyszer kérdem: voltál-e bent vagy nem?

A leányka most sem felelt semmit.

- Hát jól van - mondá Mária -, tudnál beszélni, még sem beszélsz, legyen hát némaság a te büntetésed. Hát csakugyan a leányka abban a szempillantásban megnémult.

Akkor Szűz Mária csináltatott egy aranyalmáriumot, olyat, hogy azt csak belülről lehetett kinyitni s bezárni, kívülről nem. Ebbe az almáriumba kellett bezárkóznia a leánykának, aztán Mária az almáriumot kivitette egy rengeteg erdő közepébe. De hogy ott étlen-szomjan ne haljon, küldött neki mindennap ételt-italt egy fehér galambtól. Telt-múlt az idő, egyszer a királyfi arra járt vadászni, s meglátta az almáriumot. Próbálta kinyitni mindenféleképpen, de nem tudta. Hazaküldött szekérért, az almáriumot föltétette, s otthon az ebédlőszobában felállíttatta. Hívatott a királyfi lakatost, hogy nyissa ki az almáriumot, próbálta ez is mindenféleképpen, mesterkedett, de nem tudta kinyitni. Hát jól van, ha nem lehet kinyitni, maradjon zárva. Hanem a néma leányka esténként, mikor mindenki lenyugodott, kinyitotta az almárium ajtaját, lábujjhegyen végigjárta a szobákat, s ami maradék ennivalót itt-ott talált, összeszedte, bevitte az almáriumba, s ott megette. Egy este éppen abba a szobába nyitott, ahol a királyfi feküdött. Szép aranyhaja volt a királyfinak, odament a lány, aranyos kezével végigsimította, de a királyfi abban a pillanatban a másik oldalára fordult. Megijedt a leány, hirtelen megfordult, s ahogy megfordult, aranyhajával meglegyintette a királyfi arcát. A királyfi felnyitotta a szemét, látta is, hogy valami ragyogó fényesség megvillan a sötétségben, de azt hitte, hogy csak álmodik. Reggel, mikor felébredett a királyfi, mind az álom volt az eszében, nem találta helyét, lement a kertbe, s ott sétált fel s alá. Aztán delet harangoznak, s leszalad egy inas, hogy híja a királyfit ebédre, de mire a királyfi feljött, a leány kibújt az almáriumból, s hamarosan megette a királyfi levesét. Jön a királyfi, leül az asztalhoz, akar enni, hát nincs mit. Szidja az inast, mint a bokrot, hogy minek bolondítja őt, mikor még nincs az ebéd az asztalon. Esküdözik az inas égre-földre, hogy amikor ő lement a kertbe, ott volt az ebéd az asztalon, nem tudja elgondolni, hogy mi csoda történt itten. Hát jól van, így történt vagy úgy történt, hozzanak más levest. Hoznak más levest, a királyfi elkezd ebédelni, de alighogy a levest megette, kiszólítják valami ország dolgában, s hopp, a leánynak sem kellett több, kibújt az almáriumból, hirtelen összeszedte az aranyos tányérokat, villákat, késeket, s bevitte az almáriumba. Jön vissza a királyfi, hát üres az asztal. Na, lett erre szörnyű zenebona. Sorban vallatják az inasokat, egyik sem látott semmit. Bizonyosan valami világhíres tolvaj bujkál a palotában. Úgy lesz, úgy. Elkövetkezik az este, s mikor mind lenyugodtak, a leány kijött az almáriumból, végigjárta a szobákat, összeszedte, ami ételmaradékot talált, aztán bement a királyfi szobájába, nézte, nézte a királyfit, s mit gondolt, mit nem, fölébe hajolt, s gyöngén megcsókolta. A királyfi fölrezzent álmából, de nem látott egyebet, csak valami ragyogó fényességet, az is csak úgy megvillant, s hirtelen elenyészett. Másnap is úgy volt: mire a királyfi feljött a kertből, volt ebéd, nincs ebéd. Az aranyhajú néma leány szépen megette, s azzal visszabújt az almáriumba.

- Na, megállj, akárki légy - mondja a királyfi -, holnap megfoglak!

Nem is ment le a kertbe, hanem elbújt az ebédlőszobában, s várta, hogy mi lesz. Mikor delet harangoztak, az inas asztalt terített, behozta a levest, aztán kiment a szobából. Hát abban a szempillantásban megnyílik az almárium ajtaja, s kilép abból az aranyhajú leány. Odamegy az asztalhoz, leül, s kanalazgatja a levest. Azalatt, a királyfi lábujjhegyen az almárium ajtajához ment, s mikor a leány vissza akart bújni, kitárta két erős karját, s mondotta a leánynak:

- Nem mégy vissza többet, itt maradsz, enyém vagy!

Nem bánta a királyfi a leány némaságát, mindjárt papot hívatott, s csapott nagy lakodalmat, hét országra szólót. Szerették egymást, mint két gilicemadár, éltek nagy boldogságban. Hanem egyszer a nagy örömük nagy búra változott. Az Isten megáldotta a néma királynét egy szép aranyhajú gyermekkel, de ahogy megáldotta, úgy el is vette tőle. Eltűnt a gyermek, mintha föld nyelte volna el. Hová lett, merre lett, ki vitte el, senki lélek nem tudta elgondolni. Azután második aranyhajú gyermekkel is megáldotta az Isten, de azt is elvette tőle. Sírását sem hallották, úgy eltűnt, mintha a föld nyelte volna el. Harmadszor is megáldotta az Isten gyermekkel a néma királynét, harmadszor is aranyhajú gyermekkel. Istrázsát állottak a katonák mind, maga a király is, s eltűnt a harmadik gyermek is: azt egyedül csak a jó Isten tudja, hogy merre. Egyszerre csak elkezdik suttogni, zúgatni a népek, hogy a királyné bizonyosan boszorkány. Nemhiába hogy néma, gonosz a lelke. Bizonyosan ő veszti el a gyermekeit. Körülvették a népek a király palotáját, s azt követelték a királytól, hogy égettesse meg máglyán a királynét, mert különben ők égetik meg. Eleget mondta a király, hogy így meg úgy, a királyné semminek sem oka, a népek ordítoztak, fenyegetődztek, s mit volt mit tenni a királynak, keserves könnyhullatások közt nagy máglyát rakatott, a királynét rákötötték, s alul a máglyát meggyújtották. De ím, halljatok csodát, amint a máglya lángja meglobbant, valami angyali ének szállott le a magasságos égből, s ragyogó fényesség között leszállott a Földre Szűz Mária.

- Mondd meg nekem igaz lelkedre - szólt a királynénak -, voltál-e a tizenharmadik szobában! A királyné nemet intett.

- Hiszem, hogy nem voltál, mondd meg hát, mitől aranyosodott meg az arcod, a hajad s a kezed!

Megszólalt a királyné, s mondta:

- Benéztem a kulcs lyukán, attól aranyosodott meg arcom, hajam s kezem.

- S láttál-e valakit a szobában?

- Láttam, de csak homályosan, mert a lánggal égő tűz elvette a szemem fényét.

 - Áldott szerencséd - mondotta Mária.

Ahogy ezt mondta, jobb kezét az égre emelte, s az égből megeredett az eső. A máglya tüze egyszeriben elaludt, s Mária levezette keresztleányát a földre. Akkor ismét jobb kezét az égnek emelte, s ím leszállottak a szárnyas angyalok, hozták a három aranyhajú gyermeket. Térdre borultak a népek, s Mária az angyalokkal együtt eltűnt ragyogó fényesség között.

Benedek Elek népmese

KÉRDÉSEINK: